Én költő nem voltam, én csak énekeltem,

amit fülembe fútt a szél nagy futáson;

száz ló is kidőlt alólam – elsirattam,

és elsirattam – mert fájt – a dalolásom.

Volt, ki a beszédet jobban tudta nálam,

a szó nem volt kenyerem – s nem volt kenyerem.

Egy lélegzetnyi kék ég, az volt vagyonom,

azzal éltem – mint kőbe-vetett búzaszem.

Semmim nem volt, hát szabadnak kellett lenni,

de hitem másokhoz kötött – tán bolondság,

mert hogy hűségem m a g a m n a k bizonyítsam:

én futottam is, ha mások parancsolták.

De ha kellett – és kellett –, a harcot álltam,

ütöttem s hős lettem, hogy öltem emberül;

de sose hittem, hogy az a fényes szablya,

az a Hold ott fönn az égen engem elkerül…

Én szavak helyett csak asszonyt szerettem,

nevük – hogyha volt – csak kitalálás, játék;

úgy szerettem őket: magam szerethessem,

s elűzzenek, ha tán melléjük állnék.

De borom s bánatom így sem volt elég,

cimborák s barátok itattak reggelig:

látni akarták, mit nem lehet: az álmom,

s hogy milyen szép-furcsákat mondok még nekik.

De költő nem voltam, én csak énekeltem,

volt, ki a beszédet jobban tudta nálam…

Semmim nem volt, hát szabadnak kellett lenni,

de ha kellett – és kellett –, a harcot álltam…

Én szavak helyett csak asszonyt szerettem,

de borom s bánatom sosem volt elég.

Forrás: Internet