A lengyel cimborákkal

egy dohszagú hodályban    

– imbolygó gyertya mellett –

címeres cinkkupákból

meleg méhsert nyakaltál.

Minden szó áldomás volt,

s te öblös hangodon

halkan dalolni kezdtél

egy régi-régi nótát,

amit füvön tanultál

vitéz tusát pihenve

jótorkú egrieknél.

Aztán a Florianskán

baktattál őszi ködben

és hallottad, amott fenn

a szép Mária-templom

tornyán négyszer a ködben

hogy’ trombitál a strázsa;

köpenyed vállra vetve,

azt fürkészted a ködben,

hogy merre lehet Zólyom,

s vajjon még visszavárja

a bujdosót hazája?

Bolondság – mit! – haza?

bogas perek világa,

acsargó farkasok közt

a marásokat állva,

sebzetten, csalva, bántva

élni, ez a haza?

Hisz akkor szebb e város,

s a vidám cimborákkal

a Collegium Maius

helyett nőkkel, s ivással

mulatni bő időnket!

S mégis, ha olykor este

megindul a citera,

és füstként lerakódik

a dal a mennyezetre

– A gyertya csonkig égett,

szomorkás, méla dallam

gyűrűzik félhomályban –

égő szemét lehunyja

a bús magyar, s nemérzett

vággyal eszmél fel arra,

minden, minden hiába –

idegenben nem élhet:

mert a kenyér zamata, s a víz íze más,

mert másképp csókol a nő, mert másképp suttog a sás,

mert másképp járja a táncot az ifjú, s a büszke leány,

mert másképp csillan a kard a hetyke vitéz derekán,

mert otthon ilyenkor ősszel

muskotály illata száll levegőben…

mert otthon török ellen véres és vad tusa vár…

mert csak magyarul tudja elmondani azt

igazán,

hogyan zokog a dallam a zengő citerán.

Krakkó, 1953. november

Forrás: Irodalmi Újság, 1954. május 22. (11. sz.), 3. o.