2. 1592 egy téli hajnalán

„…S midőn lemenet a honi földre értünk…”

I

Havas mezők. Hajnali holdvilág.

Balkéz felől –húnyt szemmel látni csak –

Erdély vörösen lángol.

A sötét völgyön át

puhán

csöngésein szalad csupán a szán.

Nyomán

bátorság és pálinkaszag

dől ki Lengyelországból.

S egyszerre más a Közel és a Távol.

Török hadak Tokaj alatt:

karnyujtásnyira Konstantinápoly.

Itt a határ.

II

„A gránic!” „A határ!”

Szót intézni, valami szépet

a kedves jó nyanyához,

gyeplővel kezében föláll,

Bálint, Balassi.

Bálint, Balassi.

Mit kiáltoz?

Álltában látni csak, mennyire részeg.

Ihletet és hányingert érez.

Ihletet és hányingert érez.

„Igyál!”

De egyszerre elég a bor.

Kinéz ragadó pillái alól.

Lent a sikon már várja jöttét

egy még személyes,

vakaródzó, szegény-legény halál.

S arrébb, hol ismét éjszaka a láthatár,

csárda-mécs vén nyelve dödög még –

egy pisla kis honi öröklét.

Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia