|
Nehéz bíborszín, feketébe játszó,
ez jut eszembe, ha rágondolok.
Hordott is bíbor mentét és sugárzó
arca fölött kócsagtoll lobogott.
Súlyos kardot övezett derekára,
ujjain csillogó, vastag gyürük.
Bajsza: feketerigó kajla szárnya.
Szemöldöke bozótnál is sürübb.
Ki ő? Nagyúr, csavargó és kalandor,
botrányhős, költő: délceg trubadúr.
Űzi a vágy, dicső tettekre gondol:
lelkében vad harcok vihara dúl.
Nyargal s mögötte zúg a megvadult raj:
lovasrohammal várat foglal el.
Kanásztáncán elhül a bécsi udvar,
kifent dámák szíve dobogva ver.
Három csillag: a pénz, a nő s az Isten
bíztatta-csalta egy életen át.
Pénzt hajszolt s nőkbe botlott minden ízben,
s Istent hívta, ha enyhülésre várt.
Világgá bujdosott az Óceánum
partján egy hang rivallt: „Hazádba térj!”
Halál süvöltött rá, akár a számum,
testéből honni földbe folyt a vér.
A cefre, szőlőfürtök mocska, szennye
pálinka lesz: tüzes és tiszta íz;
föld, levegő, fény zamata ég benne –
Ily tömény mámor az ő verse is.
Keserű sorsát friss nyugati széllel
hűsítgette s békét nem lelt sehol…
Fájdalma poklok mélyéről dobog fel
s angyalok olvadó nyelvén dalol.
|