|
Mit mondhatok? Éltem,
Hol bátran, hol féltem,
Kedvvel, búval, panasszal;
Hol méltó vadlásban,
Hol rágalmazással,
Mert egész föld él azzal;
Vétkömben röttögtem,
Jómban örvendöttem,
S vigadtam az igazzal.
(Balassi Bálint szavai
Rimai János búcsúversében)
Mit mondhatok még? Lábam büdös csonk,
rossz felcser vágta eves hús, tört csont,
szívemig nyúl a halál;
éltem, elégtem mind tollal s karddal,
de ki halált nyér hitért igaz harcban
irgalmat s jó hírt talál.
Hol bátran jártam virtusom hordván,
amim volt vesztém harcokban, kockán,
vággyal, pörrel, vitézül;
hol féltem, házam, hazám hogy rámgyúl,
s asszony szemétűl, Isten haragjátúl
veszem magam is végül.
Kedvvel mondottam szerelem dolgát,
tettem, köszöntem, mit fortunám ád
kétszínű ajándokul;
búval, panasszal, mert soha abban
boldog nem voltam mire vágyakoztam,
zúzattam vak malomtul.
Hol méltó társak közt kikeletkor
jártam pünköstben, ha sok madár szól,
fő lovakkal, víg tornán;
vadlásban is én magam nem hagytam,
csak Annám szerzett győzödelmet rajtam:
hattyú jégben vér-volkán.
Hol csak hallgatnom volna illendő,
mert számadásra vár a Teremtő,
szavam csöndes, emberi;
rágalmazással már nem vesződöm,
átlépek álnok vádon, lesen, tőrön,
ha Isten is engedi.
Mert egész föld él, ahogyan élhet,
ki miben kezd, nem abban ér véget,
Isten veri vagy áldja;
vele foly pöröm jó békességért; –
nem tudja, hol van sem a kerek, kék ég,
sem tenger morotvája.
Vétkömben én csak véröm vádolom,
mi pokol bennem, ki lát át azon?
Isten sem, nemhogy magam.
Röttögtem éjt-nap, dühödtem újra,
hálóba estem, belebonyolúlva
eggyül, kiverten, vadan.
Jómban ragyogtam udvari módra,
nyíttam: fére esvén szorítóba;
elég már világ-járni;
örvendöttem – bár patrónák, szentek
magamra hagytak – mert fölemelkedtek
nagy őseim umbrái.
Vigadtam vígan, erőm pazalva,
mint lángban levét kiforró nyers fa:
tettem, versem számadás
az igazzal én emberül jártam,
ami marad e magam áldozásban:
példa, jóhír, semmi más.
|