Koszorút sírra, poharat

síriglan a keserű szájra.

Balomon sírdomb, Uramisten,

jobbomon asszonyka – haláli

társaság a lombsárgulásban.

Uram, aki szolgálsz e torban,

rám, kit megfertőzött a gyász,

rám, kit idehívtál temetni,

nem sujt-e hantot ez a kéz?

La mort est l’amour – duruzsol

egy tűz, ime halántékomnál

fehér kezeszára a gyertya,

a lángnyelv a kicsi tenyér.

Uram, igazítsd meg e nyelvet.

L’amour est mort – Uram, így se

reménység, de végzet-halandzsa.

Tán ha imázok Balassiként,

illessen mint szép ereklyével –

de kacér, de a holdtávolból

babrál csak a költő szivén,

s nem a gombján, nem ahol fáj,

az úristenit, mert nem az úttól,

nem lovaglástól dagadoz a hab!

Kék láng, aranyudvaru kéz,

erezete kék, s e tenyérben

írva mennyi gyászmenet útja,

gyémánt-füzek, édes házsongárdi

temetőm, a parcella-sor!

L’amour est mort – csak duruzsol

a kék tüzü kéz, Uramisten,

köpj e remekműre nevemben,

levegői lebegő szajha

ez a kéz, a cián-uszályú

üstökösök vezénylője,

magvetője mákszem nyüveknek!

L’amour est mort – mint sokaság

porladok már én is alatta.

Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia