|
…Szép szólattatásim,
szétszórattatásim,
ha mi voltam, elmúltok;
minden borzalmatok,
s amit rá-adtatok,
buborogva túl-fúlt ok;
ott lentről megjőve,
föld-rész- s esztendőbe:
se dulok, se vidulok.
Idegenben inkább,
megejt, ha-mi ritkább,
titkát nem fürkészem, lásd;
magamat így-hagyva,
volt, mi volt, ezt adta
Ő, ki itten se ad mást,
csak ami rémsége,
magam veszítése,
más könnyítsen meghalvást.
Belásd, feléltetek,
elég, belőletek,
csak így lehet, kik-bármik;
a semmit, ha szólít,
nézem, egy-lakóig,
benne engem határ nyit:
azon túl derülök,
hűlődzve leülök,
törökig vagy Burg-várig.
Mindegy, még mik vagytok,
hagytommal elhagytok,
közte marad egy-világ;
még élve miért ne
gondolná veszésre
egy semmi a másikát;
szép világ, rút lompos,
némuló kolompos,
nem kínálja nyáj szavát.
Ezért-így feledjük,
meg nem is fejthetjük,
mi nem tárult hajnalra;
e-világ, túl-világ,
egyik a másikát,
mondám, nem hozta bajra;
csak valami vitte,
tűnjék-szűnjék ittje,
item, isten, ég terád:
nagy kerek Horpatag,
nem éred Magadat,
magammal be nem zárulsz;
elárvulsz, fiadzol,
semmi se más attól,
hívem lészel s elárulsz:
ami volt, sereggel,
a semmi csak ezzel
veszhet el, ilyet árulsz.
Bár ez lenne elég,
ne látnám tetejét,
alját, milyen keletlen;
lelkedzve lelkesen
tölthetném más-kedvem,
ne hogy még is kelletlen:
én legyek, holott más,
mind, ami még pozsgás,
bozsgás – nekem kéretlen.
Adj olyat is, nyugtot,
ha már hozzád-futtot
kényszerítesz, Uram, rám,
amilyet vétkemül
még csupán innenül
engedhetetlen portám,
kinek kapujából,
mint jószág, kibámul,
némaság: „Éggel, Gazdám…”
/ÉS MA:/
Vedd el, amit adtál rám,
vétkeim bocsásd magadnak,
nem várnád, én nem hoznám,
semmit, amit velem adnak,
nem kínálnék, elhagynám,
út felén, nem ismerő,
téged vesztve, Egy-Merő,
Ki is „volt”, itten, Te…s ő.
|